Képek, szavak, gondolatok

Hogy őszinte legyek semmi keddvem nem volt bemenni aznap órára. Semmilyen órára. Lelkileg nem voltam olyan állapotban, de ahogy nővérem szokta mondani: Szorítsd össze a fogad és menj tovább. Végül nem bántam meg, örültem hogy mégiscsak bementem.
A feladatok előtt csoportokat kellett alkotni, amelyek az óra végéig fenn is álltak. Azonban kifejezett csoportmunkáról, szó szoros értelembe vett csoportok nem voltak. Nem együtt dolgoztunk, hanem csak meghallgattuk egymást. Erről a fajta csoportmunkáról az anoním csoportok jutottak eszembe, ahol az alkoholisták, drog-és/vagy gyógyszerfüggők, a bántalmazottak, vagy valamilyen lelki traumát átélő személyek gyülnek össze. Ezeken a gyűléseken nem kötellező rendszeresen résztvenni és beszélni sem muszáj. De! De ha végül valaki eljut arra a pontra, hogy megnyiljon és képes legyen beszélni a fájdalmairól, problémáiról akkor van ki meghallgassa, és ismerjük be: ez a legfontosabb. Az hogy úgy tudjuk elmondani a szívünket nyomó bajt, hogy nem szólnak közbe, nem akarnak utólag okoskodni vagy nem akarnak atyai szentbeszédet tartani. Magyarországon is van ilyenre lehetőség: különböző, ingyenesen hívható lelkisegély vonalak, vagy a Magadért Alapítvány, amely egyeztetés alapján országszerte tart gyűléseket (bár ez nem ingyenes).
Nade, (egy kicsit talán elkalandoztam) mostmár illő lenne visszatérni a tárgyra. Ahogy már mondtam csoportokat kellett kialakítani. Estetünkben hármat. Az első feladatnál a Tanárnő minden rajzokat osztott ki, minden asztalhoz legalább 10-12 darabot. Ezek közül kellett egyet választanunk, majd a többieknel elmondani hogy miért azt választottuk. Sajnos ebbe a blogba nem lehet képeket beilleszteni, ezért azt nem tudom csatolni, viszont így egy rövid leírást adnék a képemről.
A képen három fő elem található:
- egy felnőtt ( a porondmester),
- egy gyerek,
- ill. egy porond és mellette játékok.

A felnőtt, a porondmester, sőt inkább idomár, a bal kezét a magasba emelve egy karikát tart, míg a jobb kezében lévő pálcával pedig mutatja a gyereknek, hogy ugordjon át rajta. A kisfiú a porond tetején térdel. Épp egy kisautóval játszana, de a felnőtt ezt nem hagyja. Számomra a fiú arca egyszerre tükrözi a meglepetséget, az értetlenséget a felnőtt cselekedetével szemben ésa félelmet. A félelmet, hogy mégis mit tegyen: ugordjon? Hisz ő csak játszani szeretne, mint minden korabeli, de a felnőtt, az idomár, a SZÜLŐ ezt nem hagyja. Egy olyan magas elvárást támaszt gyerekével szemben, amit ha akarna se tudna teljesíteni. Amint megláttam a képet egyből kiválasztottam. Számomra annyira élesen és élénken él az elmémban, hogy egyből tudtam: ezt kell választanom. De miért is? Mert nekem ez a kép azt szimbolizálja, azt rejti magában, hogy egyes szülőknek milyen magas elvárásaik vannak gyermekükkel szemben, hogy használják ki saját vérüket. Azt akarják, hogy a legjobb legyen, mindenhol és mindenben az első. A gyerekük legyen racionális, okos, koránál sokkal érettebb (szinte már felnőtt). Minden versenyen induljon és nyerjen, csak ötösöket vigyen haza. A négyes nem elég, mert az ő gyerekük annál sokkal többet tud. És mindezt a nyomásgyakorlást a szülők még megfűszerezik egy csipetnyi " mi tudjuk hogy mire van szükség és mire vagy képes, mert a szüleid vagyunk és ezt érted tesszük, mert szeretünk és ha te is szeretsz minket akkor megteszel értünk ennyit"-tel.

UNDORÍTÓ!!!

Undorító, hogy a "szüleink", akik "szeretnek" ilyenre képesek. Hisz ezt nem értünk teszik, hanem saját magukért. Vagy:
- mert ők soha nem érhették el ezeket, ezért gyerekükön keresztül akarják kárpótolni magukat, akarják befoltozni a lyukat szívükön, vagy
- mert nem akarnak szégyenkezni gyermekük miatt a társasági körükben.
Nem akarnak megszégyenülni, ezért pajzsként használják gyermeküket és kiszakítják őket saját kis világukból. A képen ezt a célt szolgálja a porond (a kiszakítást), amely elválasztja a gyermeket a saját világától, a játékaitól, amelyek biztosítanák számára az örömöt, a gondtalanságot, a feltétel nélküli szeretetet.
Tudom, az amit én láttam meg a képben a nem függ össze szorosan a pedagógiával, DE a gyermekkel, a diákkal igen. A diákkal, aki jelenleg is vagyok és akit tanítani fogok egy nap.